Beszélgetés Jánossal (2005)

- János, néhány napja érkeztél meg a Világharmónia futásról. Milyen országokon haladt át a váltófutás?
- A Világharmónia futás európai szakaszán vettem részt, az első öt héten. Portugáliában kezdtünk, majd jött Spanyolország, Franciaország, Írország, Észak-Írország, Skócia, végül Anglia és Walles.

- Ezek közül hol fogadtak titeket a legszívélyesebben?
- Talán Írország volt a legbefogadóbb, de mindenhol nagyon jó fogadtatásban részesültünk.

- Elmondanál egy átlagos napi programot?
- Körülbelül fél kilenckor indultunk. Ha sikerült találkozót szervezni a helyi polgármesterekkel vagy vezetőkkel, iskolás gyerekekkel, akkor ezekre legkorábban kilenc és fél tíz között került sor. De gyakran egy nap alatt több ilyen találkozón is részt vettünk. Természetesen ez országonként is változott. Például Nagy-Britanniában kiemelkedően sok ilyen találkozó volt, Franciaországban viszont jóval kevesebb. Persze a nap legnagyobb részét a futás tette ki. Az esti öt, hat, esetleg hétórai zárásig egyetlen szünetet tartottunk, nevezetesen amikor közösen ebédeltünk.

- Milyen hosszú távot futottatok egy nap alatt?
- A csoport összesen száz-százhúsz kilométert futott naponta, fejenként pedig átlagosan tíz-tizenkettőt teljesítettünk.

- Találkoztatok-e olyan személyiségekkel, híres emberekkel, akiknek ha most felsorolnád a nevét, a magyar füleknek is ismerősen hangzana?

- A program során nagyon sok külföldi miniszterrel és polgármesterrel megismerkedtünk és beszélhettünk velük, de nem igazán tudom, mennyire ismerik őket itt Magyarországon. De mondhatom, igen sok híres világrekorderrel, futóval és Guinness-rekord tartóval is találkoztunk.

- Milyen nehézségekkel kellett szembenéznetek akár a szervezés, akár a lebonyolítás kapcsán?
- Az időjárás gyakran megnehezítette a dolgunkat. Spanyolországban például voltak igen hideg és szeles napjaink, Portugáliában fagypont alatt is futottunk néhányszor. Franciaországban viszont néha még a kelleténél is jóval melegebb is volt. Nagy-Britanniában pedig a sok eső tette próbára a tűrőképességünket. Egy ilyen nagyszabású vállalkozás nem mindig könnyű, de talán legcsodálatosabb oldala az, ahogyan fokozatosan jóban-rosszban összeszokik a csapat.

- Megérte?
- A futás mindig mindenért kárpótolt. Összességében könnyű volt. Futni mindig jó, főleg, ha nem egymagad futsz.

- A szervezésben minden gördülékenyen ment, vagy rögtönzésekre is szükség volt?
- Ilyen jellegű rendezvényen természetesen akad ilyen is, olyan is. Az elszállásolást és az étkeztetésünket rendszerint a vendéglátó városok vállalták magukra. Előfordult, hogy mindenről gondoskodtak, de volt olyan is, hogy pénzzel segítettek, és a többit egyszerűen ránk bízták. Ilyenkor persze kicsit kalandosabb körülmények között ismerkedhettünk meg a helyi körülményekkel. Legtöbbször ifjúsági szállásokon aludtunk, itt aztán bőségesen megreggeliztünk. A déli étkezéssel igazából nem is akartunk sokat törődni, hiszen a futók már csak az igénybevétel jellege miatt sem szeretnek nagyszabású ebédeket rendezni. Egy-két szendvics, müzli, némi gyümölcs és joghurt ami szóba jöhet ilyenkor. Az időnk is szorosan be volt osztva, szóval nem akartunk sokáig egy helyben rostokolni. Vacsorára viszont hihetetlen mennyiségű ételeket fogyaszthattunk. Nem volt tehát semmiben hiány.

- Fiúk és lányok vegyesen voltak a csapatban?
- A huszadik napon, a franciaországi Lórién városában csatlakozott hozzánk két leányzó. Rajtuk kívül csak fiúk voltunk ezen a szakaszon.

- Említetted, hogy nem mindenki egyszerre futotta végig a teljes napi távot. Milyen járművekkel voltatok?
- Franciaországig egy kisbusszal mentünk, aztán onnan már két kisbusszal folytattuk utunkat.

- Mi volt a legnagyobb élmény számodra?
- Az iskolák. Körülbelül ötven iskolába ellátogattunk a futás során, de az is lehet, hogy hetvenbe. A gyerekek mindig nagy örömöt és boldogságot hoztak közénk. Egy-egy ilyen találkozó hosszú időre feldobott bennünket és nagyon sok erőt adott. Jó érzés, hogy azonnal megérzik a Világharmónia-futás lényegét. Nekik nem kell magyarázni semmit. És sokat játszottunk velük.

- Játszottatok?
- Saját anyanyelvén beszélt mindegyikünk és a gyerekeknek ki kellett találni, hogy miről van szó, honnan jött az illető, meg ilyesmi. A magyart azt persze sosem találták ki. Voltam kínai, japán, afrikai és még sok más. Olyan is volt, hogy ötszáz gyerek fogadott minket egyetlen helyen. Ez egy leányiskola volt, csupa kislány. A helyi nemzeti televízió is készített felvételt erről. Nagy esemény voltunk. Emlékszem, hogy a közlekedési miniszter az elején még próbált „hivatalosan" és kimérten viselkedni, később azonban annyira elragadta a hangulat és a lelkesedés, hogy a tőlünk kapott Word-Harmony pólóba átöltözött mindenki szeme láttára, úgy hogy a miniszteri limuzin hátulját egyszerűen csak felnyitotta és minden felső holmiját bedobálta. Ezután az ötszáz kislánnyal három kört futott az iskola körül.

- Milyen változásokon mentél keresztül a Világharmónia futás alatt? Érzed-e, hogy megváltozott a véleményed a világról, vagy akár az egyes országokról?
- Kétségtelenül változtam, és ez a változás mindenképpen nagyon-nagyon pozitív. A befogadás képessége, a nyitottság - ez a két dolog, ami örökre emlékezetes marad számomra. Ezt pedig mindenkin tapasztalhattam, bármerre is jártunk, kivétel nélkül mindenütt. Mihelyst az emberek megfogták, vagy csak épp megérintették a Világharmónia Fáklyát, máris őszinte boldogság ült az arcukra. Ez alól nem volt kivétel sem az idős, sem a fiatal, sem a fekete, sem az ázsiai, sem a fehér bőrű ember. Mindegyikükre egyformán hatott a Világharmónia futás szellemisége. Mi közelebb kerültünk hozzájuk, ők közelebb kerültek hozzánk és egymáshoz is.

- Hány emberrel találkoztatok így a Világharmónia futás során?
- Azt mondhatom, hogy tízezres nagyságrend.

- Elmennél legközelebb is?
- Igen. Hogy mikor és hol, azt nem tudom, de feltétlenül szeretnék megint ott lenni.

- Köszönöm a beszélgetést, és további sok sikert a futáshoz!
- Én köszönöm, hogy ott lehettem, és hogy megoszthattam az élményeimet.